Szinte biztos, hogy tévedsz

December 5-én Gabó éppen mézeskalácsot készített, hogy legyen mit kirakni a Télapónak, amikor egyszer csak beszállt az ablakon egy méhecske. Annyira meglepő látvány volt az évnek ebben a szakaszában, hogy úgy érezte, mindenképp meg kell osztania a szüleivel.

–Anya! Apa! Gyertek, itt egy méhecske! –kiáltotta.

A váratlan vendég először megijedt egy kicsit, mert azt hitte, Gabó azért kiabál, mert fél tőle, ám amikor meglátta, hogy az a bizonyos Anya és Apa barátságosan közeledik, megnyugodott.

–Méhecske, ilyenkor? Hogyhogy? –csodálkozott Anya.
–Én is nagyon meglepődtem, de még nem kérdeztem meg, először szólni akartam nektek.
–Akkor én most megkérdezem. Kedves méhecske, hogy kerülsz te ide? A kaptár belsejébe húzódva kéne várnod, hogy elmúljon a tél. Nagyon veszélyes egyedül csavarognod.
–Igen, tudom, és mindjárt vissza is megyek a többiekhez, csak először elmondom, miért jöttem.
Addig legalább átmelegszem egy kicsit nálatok. –felelt halkan a méhecske.
–Rendben, hallgatunk.
–Szóval az úgy volt, hogy nagyon unatkoztam, ezért kinéztem egy kicsit, hogy megtudjam, mi történik a kaptáron kívüli zord világban. Egy ideig azt hittem, hogy egyáltalán semmi, aztán egyszer csak meghallottam a szél szavát.
–Komolyan? És mit mondott? –hökkent meg Gabó.
–Azt, hogy van egy manó, aki egy tömlöcben fogja tölteni a karácsonyt, méghozzá teljesen egyedül.
–Az meg hogy lehet? Mit követett el? –kérdezte Apa.
–Semmit.
–Akkor? –vonta fel a szemöldökét Anya.
–Valami olyasmit hallottam, hogy önszántából költözött be, és esze ágában sincs kijönni.
–Meglehetősen furcsa ez a történet. Legjobb lesz, ha kiderítjük, mi is történt valójában. Hol van ez a tömlöc? –érdeklődött Gabó.
–Mindszenten, a városházán.
–Ejha! Az elég messze van innen. –jegyezte meg Apa.
–Áll a ház előtt egy lovaskocsi. –szólt a méhecske.
–Lovaskocsi, itt? Döbbenet.
–De izgalmas! Kicsit sokáig tart majd, míg odaérünk, és biztosan nem lesz melegünk, de nehogy már ez visszatartson minket. –lelkendezett Gabó.
Ekkor Turbó, a csiga olyat tett, amilyet még soha. A szülők jelenlétében megszólalt.
–Mehetek én is? –kérdezte.
–Persze hogy jöhetsz, elvégre te sem maradhatsz ki egy ilyen kalandból. –felelte Gabó, a világ legtermészetesebb módján.
–Mi az, téged meg se lep, hogy beszél az éticsigád? –kérdezte Apa.
–Beszélt ő eddig is, csak titkolta előletek. –vágta rá Gabó.
–Szép, mondhatom! –nevetett Anya.
–Most ne akadjunk fenn ezen, inkább gyorsan készüljetek el, és induljunk. –vette át a szót a méhecske.
–Ne haragudj, de szerintem az lenne a legjobb, ha te nem jönnél velünk Mindszentre. Nagyon messze van, és félek, hogy annyira lehűlnél útközben, hogy nem tudnánk segíteni rajtad. –mondta kedvesen Gabó.
–Igazad van, és nagyon kedves vagy, hogy aggódsz értem. Akkor majd a lovaskocsinál elbúcsúzom, és meg se állok a kaptárig.
–Így jó lesz. –helyeselt Gabó.

Nagyjából 10 perc múlva mindenki elkészült, és mehettek is megnézni azt a lovaskocsit a ház előtt. Legnagyobb meglepetésükre se ló, se kocsis nem volt a ház előtt, csupán a kocsi állt ott nagy magányban.

–Akkor én repülök is haza. Örülök, hogy találkoztunk. Jó utat Mindszentre! –szólt a méhecske, majd eltűnt, mintha ott se lett volna.
–Oké, köszi. –nevetett Anya.
–Most mit csináljunk? –kérdezte Apa.
–Szálljunk fel a kocsira, takarózzunk be, a többit majd kitaláljuk. –javasolta Anya.
–Végül is. –egyeztek bele a többiek.
Amint mindenki kényelembe helyezte magát, Turbó jött még egy meglepetéssel. Ez már olyasmi volt, amire Gabó se számított.
–Ma én vezetek! –kiáltotta, és teljes erejéből nekilódult.

Olyan nagy sebességre kapcsolt, hogy 2 óra alatt lent is találták magukat a mindszenti városháza pincéjében. Gabó már épp meg akarta kérdezni, hogy „ezt meg hogy a csudában csinálta”, amikor Turbó elővett egy banánt, egyszerre megette, majd mély álomba merült.

–Milyen otthonos ez a tömlöc. Egyáltalán nem erre számítottam. Még zár sincs rajta. –jegyezte meg Anya.
–Tudom. Pont az a cél, hogy jól érezzem benne magam, és eszem ágában se legyen kimenni innen. Arra viszont nem számítottam, hogy mindenféle alakokkal kell osztoznom a helyen. –szólt egy kissé mély hang a sarokból.
–Szia! Én Gabó vagyok, ők a szüleim, a szélvész csiga pedig Turbó. Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul beállítottunk. Örülünk, hogy látunk, mert még sosem találkoztunk igazi manóval.
–Mufurc vagyok. Még nem tudom, hogy örülök-e. Majd meglátjuk. De annyit előre megmondok, hogy egy szót se akarok hallani a karácsonyról.
–Miért?
–Mert elegem van belőle, hogy mindenki azzal van elfoglalva. Másról se tudnak beszélni.
–Kik? A többi manó?
–Igen. Folyton az megy hogy „jaj, mit vegyek a nagymamának?” „Nehogy megint kidurranjon a bejgli, úgy mint tavaly”, „remélem nem zoknit kapok már megint” meg ilyenek. Torkig vagyok velük.
–Értelek. Ezért jöttél a tömlöcbe?
–Igen.
–Nem vagy éhes? –kérdezte Anya.
–Hát, ami azt illeti, szívesen ennék valami finomat.
–Mondjuk rántott húst?
–Jó ötlet, de sajnos elfogyott a zsír. Mindent abban sütök, mert az olajban sült dolgoktól megfájdul a hasam.
–Libazsír megfelel?
–Tökéletesen. Miért, van nálad? –Persze, hiszen köztudomású, hogy egy női táskában minden van, amire csak szükség lehet.
–Akkor mégis igaz. Azt hittem, hogy ez csak legenda. Itt is mindent megtalálsz, ami egy finom ebédhez kell. Nem baj, ha nem segítek, ugye? Elvégre mégiscsak ti törtetek rám.
–Semmi baj Mufurc, teljesen igazad van. Majd én mindent elintézek, addig te játssz Gabóval és Apával.
–Játsszak? Én? Mit? –hökkent meg a manó
–Lovagi várad van? Vívhatnánk egy csatát. –kérdezte Apa
–Biztos van valahol, de most nincs kedvem építeni.
–Nem baj. Akkor fessünk valamit? –kérdezte Gabó.
–Ahhoz sincs kedvem.
–Mi a baj, Mufurc?
–Jó, elmondom, de nem nevetsz ki?
–Dehogyis. Sosem tenném.
–Nos, arról van szó, hogy nagyon szeretnék egy szép nyakláncot készíteni az anyukámnak gyöngyből, de olyan ügyetlen vagyok, hogy folyton megszúrom az ujjamat, leejtem a gyöngyöket, és a végén olyan dühös leszek, hogy hagyom az egészet a csudába.
–Én nagyon szívesen segítek neked. Nagy gyakorlatom van az ilyesmiben.
–Komolyan? Nagyon köszönöm, és főleg azt, hogy nem nevettél ki.
–Kedves vagy, hogy saját készítésű ajándékot szeretnél adni az anyukádnak. Nincs ebben semmi nevetséges. Nagy örömmel segítek.
–Kész is van az ebéd. Mossatok szépen kezet, és üljetek asztalhoz. –szólt Anya.
–Jó, de addig nem mehettek el, amíg nincs kész a nyaklánc. –jelentette ki Mufurc.
–Dehogy megyünk, hisz megígértem, hogy segítek. Én mindig állom a szavam.
–Akkor megnyugodtam.

Mindenkinek nagyon ízlett az ebéd. A manó különösen elégedett volt, mert Anya még tejfölös uborkasalátát is készített a rántott húshoz, amit ő úgy szeret. Hálából a kedvességért megkínálta őket a saját készítésű málnaszörpjéből. Nagy sikert aratott.

–Köszönöm szépen az ebédet. Segítenék elmosogatni, de most fontosabb lenne, hogy megtanuljak gyöngyöt fűzni, hogy kész legyen az ajándék karácsonyig anyukámnak. Nem haragszol? –szólt kedvesen Mufurc.
–Dehogyis. Menj csak nyugodtan, és köszi a szörpöt. –mosolygott Anya, aki egyre biztosabb volt benne, hogy egy nagyon különleges és jószívű manóval van dolguk.

Villámgyorsan rend lett, mert Apa segített elpakolni a tiszta edényeket. Ezalatt Gabó és Mufurc gyöngyöt válogatott, hogy biztosan csoda szép nyaklánc készüljön. A manó nagyon figyelt, koncentrált, és egyetlenegy gyöngyöt se ejtett le, sőt a gyöngyfűzésbe is hamar belejött.

–Nahát! Nem is gondoltam, hogy ez ilyen egyszerű. –örvendezett.
–Nagyon ügyes vagy. –dicsérte meg Gabó.
–Köszönöm.
–Akkor te nem is utálod a karácsonyt?
–Dehogy utálom. Nekem abból lett elegem, hogy a legtöbben elvesznek a részletekben, és elfelejtik a lényeget. Azt, hogy nem a bejglisütés a fontos, ha valaki olyan ügyetlen, hogy nem ért hozzá, minek bajlódik vele? Senkinek se jó, és aztán azt kell hazudni, hogy finom, nehogy megsértődjön. Kérjen meg egy profit, hogy süssön helyette, ő meg csinálja azt, amit szeret, és örüljön, hogy együtt van a család.
–Nagyon egyetértek. Akkor ugye nem maradsz itt örökre?
–Ugyan dehogy! Anyukám mindig királyi lakomával vár. Most végre én is adhatok neki egy saját készítésű ajándékot. Köszönöm a segítséget.
–Szívesen. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek.
–Mi is! –tette hozzá Apa és Anya.
–Most már én is, természetesen. –mosolygott Mufurc.
Közben Turbó is kialudta magát.
–Mehetünk? –kérdezte.
–Igen. –felelte Gabó.
–Várjatok! Vigyetek málnaszörpöt, hogy mindig eszetekbe jussak, amikor isszátok. –kiáltotta Mufurc.
–Sosem felejtünk el, de nagyon köszönjük.

Miután mind elbúcsúztak, Turbó hatalmas sebességre kapcsolt, meg sem álltak hazáig. A kocsit leparkolták ott, ahol találták. Napokig beszélgettek még erről a kalandról, és arról, milyen fontos a személyes tapasztalat, mert bármit is gondolunk egy ismeretlenről, szinte biztos, hogy tévedünk. Örökre hálásak voltak az unatkozó méhecskének, aki éppen őket választotta arra, hogy felkeressék Mufurcot.

Koncz Erika: 2021-12-05