Cikkek, rádió és tv-műsorok Koncz Erikával:

Tilos Rádió: Rehab a tortán
hvg.hu: Legalább a mesék legyenek jók
TV2 Napló: Oroszlánszívű Benedek meséje

Rockvér

Josh

Josh tizennégy éves kora óta imádja a rockzenét. Dédelgetett álma volt a gitározás, ám a hőn áhított hangszerhez csak húszévesen jutott hozzá. Boldogan vette kezébe, hogy megszólaltassa, amikor valaki közbeszólt:
- Hagyd ezt! Úgysem fog menni. Hamarabb kellett volna elkezdened, és különben sem hiszem, hogy sikerülhet! - mondta.
- Hát te ki vagy? És miért mondod ezt nekem? - kérdezte Josh. - Én, barátocskám, a Realizmus vagyok, és ami a szívemen, az a számon. Te tehetségtelen vagy - felelte.
- Szerintem te inkább az Irigység lehetsz, de engem úgysem tudsz eltántorítani! - mondta Josh.
- Azt majd meglátjuk! Egész sereget hozok ide neked, aki ugyanezt gondolja! - szólt dühösen az Irigység.
Csakhogy én azt nem várom meg! Inkább fogom a gitáromat, és elmegyek - válaszolta Josh.

Így is lett. Jó ideje mendegélt már. El is fáradt, ezért egy fa alá telepedett, magához szorította a gitárját, majd elaludt. Amikor felébredt, ketten is ültek mellette.
Ti mit kerestek itt? Hagyjatok békén! - szólt dühösen Josh.
- Én a Magány vagyok, ő pedig itt a Szomorúság. Azért jöttünk, mert láttuk, hogy egyedül vagy. Veled tarthatunk?
- Tőlem! - mondta a fiú egykedvűen.

Most már hárman folytatták útjukat. Gyaloglás közben a Magány kérdezősködni kezdett, hogy jobban teljen az idő.
- Hová megyünk? Miért indultál útnak? Tudsz gitározni?
- Nem tudom, hová megyünk. Olyan helyre, ahol nem talál rám az Irigység. Még nem tudok gitározni, és szerinte soha nem is fogok tudni. Ezért indultam útnak. Hogy ne halljam többé a szavait.

Mialatt a Szomorúság hallgatta a fiút, akkorára nőtt, hogy még a napot is eltakarta.
- Csodás! Ma már biztosan nem tudok gyakorolni - mondta Josh lehangoltan.
- Pszt! Hagyjátok abba! A saját hangomat se hallom tőletek! - szólt egy újabb hang.
- Ez meg ki? Te ismered? - kérdezte a Magány.
- Igen, én ismerem. Hosszú ideje velem van. Eddig hatalmas volt, de most a Szomorúság sokkal nagyobb lett, ezért olyan pici, hogy már majdnem el is felejtettem. Ő az Elszántság, akinek a gitáromat is köszönhetem hosszú várakozás után - mesélte a fiú.
- Azért még itt vagyok! Idővel minden rendbe jön - szólt az Elszántság mosolyogva.
- Na, ja! - vetette oda Josh.

Másnap reggel verőfényes napsütésre ébredtek. A Szomorúság jóval kisebb lett. Már látni lehetett tőle a Magányt, és az Elszántság is szépen növekedett. A fiú újra nekidurálta magát a gitározásnak. Felidézte magában a példaképeit. Elképzelte, ahogy ők játszanak. Hosszú-hosszú órákon át gyakorolt, éjszaka pedig arról álmodott, hogy velük együtt zenél. Ez idő alatt a Boldogság is vele volt. Nem tudni, mennyi idő telt el.

A fiú oly nagy elánnal gyakorolt, hogy társai kénytelenek voltak két új tagot befogadni. Nem kérdezték, jöhetnek-e. Ott voltak, és kész. Mégpedig a Kitartás és a Szorgalom. Az elválaszthatatlan páros.

Egy nap a fiú így szólt:
- Ideje mennem.
- Mi is veled tarthatunk? - kérdezte a Magány.
- Persze! Mindig szükségem lesz rátok. Nemcsak azért, hogy tudjam, honnan indultam el, hanem azért is, mert belőletek születnek majd a nagy műveim! Minden művésznek kell Szomorúság, Magány, Elszántság, Kitartás és Szorgalom. Így lehet velünk a Boldogság is. Ha ti nem vagytok, a Tehetség mit sem ér.
- És mi lesz az Irigységgel, ha meglát téged velünk? Biztosan nagyon megnő majd. És ha újra eltakar minket? -aggódott a Boldogság.
- Egyet se félj! Bár Irigység mindig volt és lesz is, engem ez már nem érdekel, hisz hajt a vér, a rockvér!