Cikkek, rádió és tv-műsorok Koncz Erikával:

M1: Esély

168 Óra: Mese neked
Tilos Rádió: Rehab a tortán
TV2 Napló: Oroszlánszívű Benedek meséje

Ne felejts el nevetni!

Maya és Pálma szerda délután játszóházba mentek. A cipőjüket vették le éppen, amikor váratlanul megszólalt valaki.

–Nézd, milyen aranyos lányok!
–Szerintem testvérek.
–Tényleg, hisz hasonlítanak.
–Ki beszél? –kérdezte Maya.
–Mi!
–A bakancsok? –csodálkozott Pálma.
–Bizony! Méghozzá Ottó az óriás bakancsai.
–Szóval ezért vagytok ilyen hatalmasak. Mi járatban errefelé? –érdeklődött Maya.
–Az óriás kirakott minket az ajtó elé, hogy majd később kifényesítsen, de mi nagyon unatkoztunk, ezért inkább eljöttünk kalandozni.
–És csak úgy besétáltatok?
–Igen. Senki nem vett észre minket.
–Érdekes. Messziről jöttetek?
–Á, nem annyira. Szántódról.
–De hisz az több mint 100 km innen!
–Valóban, de nekünk pár lépés volt csupán.
–Igaz, elvégre nagyok vagytok.
–Mit nem adnék, ha ilyen könnyen a Balatonon lehetnék! –kiáltotta Pálma.
–Ennek semmi akadálya! Pattanjatok be, elviszünk titeket!
–Nem felelőtlenség ez? –aggódott Maya.
–Ugyan! Mi bajunk lehet? Ha veled vagyok, semmitől sem félek. Menjünk, legalább találkozunk Zsuzsa nagyival és meglátogatjuk Gyöngyszemet is! –kérlelte Pálma.
–Hát, nem is tudom! Mindenképpen szóljunk Anyának és Apának!
–Persze! Ők is jöhetnek, van hely bőven! –mondták kedvesen a bakancsok.
–Na, légy szíves! Ne kéresd magad, hisz úgy szeretsz vitorlázni! Gyöngyszem is biztos örülne neked! –folytatta Pálma.
–Jó, nem bánom! –egyezett bele Maya.
–Hurrá!
–Nahát, ti is ismeritek Gyöngyszemet, a vitorlást? Ő tanított meg minket a vízen járni! –örvendeztek a bakancsok.
–Ez komoly? –hökkent meg Maya.
–Persze! Ha akarjátok, elviszünk titeket hozzá!
–Akkor hát induljunk! Mire várunk még? –szólt izgatottan Pálma.

Az óriás bakancsa akkora volt, hogy mind a négyen kényelmesen elfértek benne. Pálma és Apa ült a balba, Maya és Anya pedig a jobba. Bár nem tartott sokáig, amíg Szántódra értek, ez az idő is bőven elég volt arra, hogy kiderüljön pár fontos dolog Ottóról. Például az, hogy egyáltalán nem rémisztő, sőt, kifejezetten megnyerő a külseje, jólelkű, barátságos, csak épp elfelejtett nevetni.

–Nahát! Ez elég meglepő. Én mindig azt hittem, hogy az óriások rondák. –mondta Maya.
–Majd meglátod, hogy van kivétel, ha találkoztok!
–Nagyon várom.
–És hogyhogy elfelejtett nevetni? –csodálkozott Pálma.
–Olyan rég nevetett utoljára, hogy már nem emlékszik rá hogyan kell.
–Miért?
–Mert egyszer egy születésnapi mulatságon olyan jóízűen nevetett, hogy a hangjától megremegett a föld. Minden összetört. Az összes asztal, tányér, pohár, ajándék. Minden. Kis híján a ház is összedőlt. Az emberek fejvesztve menekültek. Ekkor határozta el Ottó, hogy ő bizony soha többé nem fog nevetni.
–Ó, ez nagyon szomorú! –sóhajtott Maya.
–De senkinek nem esett baja, ugye?
–Szerencsére nem.
–Akkor mi a baj? Megharagudtak az emberek?
–Igazából nem. Csak nagyon megijedtek. Később próbáltak beszélni vele. Mindenféle ajándékkal kedveskedtek neki. Hatalmas hangszereket készítettek és zenetanárt is fogadtak mellé, hogy el tudja dönteni, min játszana szívesen. Amikor látták, hogy ez kevés, a kedvenc ételeit főzték, tízemeletes tortát sütöttek, még egy világhírű bohócot is szerződtettek, de az óriást mégsem sikerült megnevettetni.
–Na, majd mi segítünk, ugye Maya?
–Legalábbis megpróbálunk!
–Na, ezért már megérte elcsavarogni!
Amikor Ottó, az óriás meglátta Mayát és Pálmát, egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
–Szia, Ottó! Már sokat hallottunk rólad. Örülök, hogy személyesen is találkozunk. Maya vagyok, ő pedig a kishúgom, Pálma.
–Sziasztok! Én is örülök. Fáradjatok be!
–Köszönjük!
–Ó, milyen hatalmas itt minden! –ámult Pálma.
–Bizony, elvégre én se vagyok épp aprócska! –felelte kedvesen az óriás.
–Megmutatod a zenetermet? –kérte Maya.
–Örömmel! Talán játszol valamin?
–Dobon és marimbán. –mondta büszkén Maya.
–Ejha! A marimba a kedvencem!
–Komolyan? Képzeld, egy fiúval játszom párban, több fellépésünk is volt már.
–Nagyon izgalmas lehet egy marimba duó!
–Szívesen játszom veled is, ha akarod!
–Kedves tőled, de én sajnos nem tudok. Boldoggá tennél, ha játszanál nekem valamit!
–De jó! Biztosan különleges élmény lesz egy óriás marimbáját megszólaltatni!
–Dobolni tudsz? Mert ha igen, szerintem jó móka lenne, ha Maya marimbázna, te dobolnál, én pedig táncolnék.–mondta lelkesen Pálma.
–Tudok! Kiváló ötlet! –mosolygott az óriás.

Bizony jó ötlet volt a közös zenélés. Ottó teljesen felszabadult. Úgy érezte, hogy a lelke végre felszabadult és könnyű, akár egy tollpihe. Pálma is remekül jól érezte magát tánc közben, ezért nagyon mókás arcokat vágott. Az óriás felnézett a dobok mögül és kitört belőle a szívbéli kacagás. Végre igazán felszabadult és boldog volt, mégis minden a helyén maradt. Semmi sem tört össze, sőt a zeneterem összes hangszere megszólalt. De nem ám összevissza! Olyan volt, mintha egy összehangolt, csodaszép zeneművet hallanánk.

–Hát ez valami csoda volt! –mondta boldogan Pálma.
–Mint egy varázslat! –mosolygott Maya.
–Szerintem is! Nagyon szépen köszönöm, hogy felébresztettétek a lelkem! –szólt meghatottan az óriás.
–Mi is köszönjük, hogy itt lehettünk! Életre szóló élmény volt, de sajnos most már indulnunk kell.
–Találkozunk még? –kérdezte Ottó.
–Biztosan, főleg ha a bakancsok is úgy akarják! –kacsintott Maya.
–Addig is ne felejts el nevetni! –tette hozzá Pálma és megölelte az óriást.
–Ígérem!
–Ugye hazavihetjük őket? –kérdezték a bakancsok.
–Azt el is várom! –felelte Ottó.

Bár a vitorlázás most elmaradt, a lányok nem voltak szomorúak, mert tudták, hogy mindjárt vége a tanításnak és előttük az egész nyár, amit a Balatonnál tölthetnek.

Anya és Apa nagyon büszke volt rájuk.

Attól a naptól Ottó sem búslakodott többé. Az összes hangszerén megtanult játszani, a születésnapi mulatságokat pedig nála tartották, elvégre az ő háza és kertje garantáltan földrengés biztos.