Cikkek, rádió és tv-műsorok Koncz Erikával:

Tilos Rádió: Rehab a tortán
hvg.hu: Legalább a mesék legyenek jók
TV2 Napló: Oroszlánszívű Benedek meséje

Mesefa - Szelényi Júlia rajza ihlette

Egy szép májusi szombaton, amikor végre Apa sem volt ügyeletben, a Szelényi család elhatározta, hogy ez egyszer sokáig alszik, ám a sünöknek elfelejtettek szólni. Nindzsa amúgy sem a nyugodt természetéről volt híres, ám aznap még a szokásosnál is nagyobb zajt csapott. Amikor Anya kiment, hogy megnézze, mi folyik a konyhában, még nem sejtette, hogy ez csak a kezdet, a java még hátra van.

- Mi ez a lárma? Hát már a szabadnapján sem alhat az ember? - dorgálta meg őket.
- A Nindzsa mindig cukkol. Ha elkezd mesélni valamit, úgy indít, hogy „fél füllel hallottam.” Elegem van belőle! - panaszkodott Smirgli.
- Ez igazán nem szép tőled!
- Nemhogy nem szép, egyenesen sértő! - duzzogott Smirgli.
- Miért lenne sértő? Csak azért, mert leharaptam az egyik füledet?
- Úgy teszel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, pedig tudd meg, hogy egyáltalán nem holmi csínytevés leharapni valaki egyik testrészét!
- Jól van, na, de te meg beleharaptál a popómba.
- Az már utána volt.
- Tökmindegy.
- Szerintem nagyon is lényeges.

Annyira belefeledkeztek a szócsatába, hogy észre sem vették, hogy a többiek is felkeltek.

- Kérlek szépen, hagyjátok abba a veszekedést, és mondjátok el, mit hallottatok! - szólt rájuk Júlia kedvesen.
- Jó, majd én. Szóval azt beszélik, hogy van egy nagyon magas lány, aki minden reggel fél hatkor elkezd kiabálni, és felveri az egész környéket. - kezdte Smirgli.
- Nem a környéket, hanem az erdőt!
- Az erdőben lakik? - kérdezte Apa.
- Igen, méghozzá a Mesefán.
- Komolyan? Azon, amit a szépséges Júlia rajzolt? Ezt eddig nem is mondtad! - hökkent meg Smirgli.
- Naná, hogy azon. Nincs is több Mesefa a világon, te nagyokos. - vágta rá Nindzsa.
- És mit kiabál az a nagyon magas lány? - érdeklődött Zolika.
- Azt, hogy „Öleljen meg valaki!”
- Érdekes. Hogyhogy senki sem öleli meg? Talán gonosz?
- Egyáltalán nem, csak hát félnek tőle. Olyan magas, hogy azt hiszik, hogy rájuk lép vagy összenyomja őket, ha a közelébe mennek.
- Csak ennyi a probléma? Majd én megölelem!
- Mondtam én, hogy Zolika a mi emberünk! - kiáltotta Smirgli.
- De hogyan fogod megölelni?
- Először is megkérem, hogy jöjjön le a fáról. Persze fel is mászhatnék hozzá, de minek húzni az időt?
- És aztán? Viszel egy létrát?
- Dehogy viszek! Apa is nagyon magas. Majd a nyakába vesz. Hát mindent mondani kell?
- Igaz. Erre nem is gondoltam.
- Már csak azt kell kitalálni, hogy jutunk el a Mesefához.
- Azt majd a tündér megmondja.
- Micsoda? Van itt egy tündér és nem is szóltok?
- Igen. Vagyis az előbb még itt volt.
- Na, biztos elijesztetted az örökös ugrálásoddal!
- Vagy te az 1 füleddel!

Zolika már nagyon kíváncsi volt, kit kell megölelnie, ezért elkiáltotta magát: „Légy szíves induljunk már!” Olyan hangosan szólt, hogy Smirgli és Nindzsa egyből abbahagyta a civakodást.

- Hű, neked aztán szép nagy hangod van! Téged biztos meghall majd Regina a fa tetején! - szólt a tündér.
- Köszönöm a bókot. Te hol vagy, és hogy hívnak?
- Anna vagyok. Itt ülök Júlia tenyerében.
- Nahát! Nem is vettük észre, hogy kimentél a konyhából! - mondta meglepetten Nindzsa.
- Persze, mert el voltatok foglalva a veszekedéssel, de kérlek szépen, ne kezdjétek újra, hadd mondja el tündér Anna, hogy jutunk el a Mesefához. - csitította őket Júlia.
- Nos, egyáltalán nem nehéz. Kezdetnek menjük le a ház elé!
- Esernyőt vihetek? - kérdezte Zolika.
- De jó, hogy mondod! A nagy izgalomban majdnem elfelejtettem! - csapott a homlokára tündér Anna.
- Kölcsönadod az esernyőd, kedves Júlia? Ígérem, hogy vigyázok rá. - kérte Zolika.
- Persze.

Amíg lefelé mentek a 3. emeletről, Zolika beszélgetésbe elegyedett tündér Annával.

- Kérdezhetek valamit?
- Igen.
- Ha jól tudom, több tündér is lakik a Mesefán. Hogyhogy egyikőtök sem varázsolta alacsonyabbra Reginát? Ha nem lenne olyan magas, biztos nem félnének tőle.
- Mi felajánlottuk neki, de ő nem akart összezsugorodni.
- Miért?
- Szerintem azért, mert ő így tökéletes, és biztos volt benne, hogy egy szép napon talál majd valakit, aki így is elfogadja és szereti őt. - mondta Júlia.
- Igazad lehet. - szólt halkan Tündér Anna.

Apa és Anya egy szót sem szóltak, csak egymásra mosolyogtak. Nagyon büszkék voltak Júliára, amiért olyan okosat mondott, hogy még egy tündér is elgondolkodott rajta. Közben le is értek a ház elé.

- Most merre tovább? - kérdezte izgatottan Zolika.
- Egyenesen, aztán balra!
- Ott vagyunk már?
- Igen.
- De hol a Mesefa?
- Mindjárt meglátod. A válladra ülök, majd fogd meg Júlia kezét és forduljatok körbe háromszor. Ne túl gyorsan és lehetőleg behunyt szemmel!
- Apa meg Anya is forogjon?
- Nem szükséges. Elég, ha ti ketten. Az a lényeg, hogy pontosan úgy, ahogy mondtam.
- Ne aggódj, nem lesz gond. Elég nagy gyakorlatunk van a pörgésben. Ugye, Júlia? - mosolygott Zolika.

Bár kicsit gyorsabban forogtak, mint amire tündér Anna számított, még idejében sikerült megkapaszkodnia Zolika pólójában, így tökéletesen sikerült a varázslat. Mire kinyitották a szemüket, ott állt előttük a Mesefa, rajta az összes lakójával.

Mesefa - Szelényi Júlia Rajza

- Ejha! Pont olyan szép minden, mint a rajzodon! - örült Zolika.

- Talán még szebb is egy kicsit. - mondta Júlia.
- Szólhatok Reginának, hogy megjöttünk? - kérdezte Zolika.
- Persze, de jó hangosan kell beszélned, mert nagyon magasan van. - felelte kedvesen tündér Anna.
- Biztos lehetsz benne, hogy meghallja! - nyugtatta meg Zolika, majd elkiáltotta magát. „Szia, Regina, gyere le a fáról! Zolika vagyok!”
- Jaj, de jó! Olyan régóta nem szólt már hozzám senki. Máris lemegyek! - örvendezett Regina.
- Szóltunk mi, de hiába! Persze ezt is tök feleslegesen mondom, úgyse hallod - zsörtölődött a sárkány.

Regina tényleg nagyon magas volt. Apa becslése szerint úgy 112 és fél méter. Persze nem akarta megkérdezni, mert úriember, ezért inkább így szólt: „Üdvözlöm, Szelényi Zoltán vagyok.”

- Regina vagyok. Tegeződjünk, jó? - kérte a lány és leguggolt, hogy biztosan halljon minden szót.
- Rendben, köszönöm. Mióta laksz a Mesefán?
- Nagyjából harminc nappal ezelőtt határoztam el, hogy útra kelek. Persze azt álmomban sem gondoltam, hogy egy ilyen gyönyörű fa lesz majd az otthonom. Soha, de soha nem láttam még ehhez foghatót!
- Azt elhiszem, elvégre Júlia remekműve.
- Könnyen befogadtak a többiek? - érdeklődött Anya.
- Szerintem igen, még azért se szólnak, hogy mindennap fél hatkor kelnek miattam.
- De szólunk, csak te nem hallod.- szólalt meg az egyszarvú.
- Upsz. Erre nem is gondoltam. Sajnálom. - szabadkozott Regina.
- Tudjuk, hogy nem tehetsz róla, ilyen a természeted. Persze jobb lenne, ha nem kiabálnál. Ezért is jöttünk ide, mert reméljük, hogy ha Zolika megölel, megleszel egy ideig, és nyugodtan alhatunk. - tette hozzá a sárkány.
- Én mindig a legszebb álmomból riadok fel miattad, kis híján halálra rémülök. - sopánkodott a nyuszi.
- Jól van, na, mondtam, hogy sajnálom! - mondta szomorúan Regina, és pityeregni kezdett.
- Na, ezt jól megcsináltátok! Most sír szegény! Apa, gyere gyorsan, vegyél a nyakadba! Eljött az ölelés ideje. Ti meg menjetek az esernyő alá, hogy ne ázzatok el Regina könnyeitől! Majd Anya tartja nektek. - mondta határozottan Zolika.

Eközben Regina éppen akkora lett, hogy Zolika kényelmesen felérte. Olyan erősen ölelte magához, amennyire csak tudta. Mindenki ámult, majd végül Zolika törte meg a csendet.

- Végre egy lány, aki nem jajgat egy öleléstől!
- Ez meg hogy lehet? Mégiscsak összezsugorítottad Reginát? - súgta oda Júlia tündér Annának.
- Nem. Én nem csináltam semmit, csupán lehetővé tettem, hogy találkozzatok Reginával. - mondta kedvesen a tündér.
- Akkor ez most azért van, mert Zolika jószívű és meg akarta vigasztalni Reginát?
- Bizony azért, és most már azt is tudom, hogy a szeretetben mindenki egyenlő.
- Érdekes egy nap ez a mai, jobb, mintha átaludtuk volna. - mosolygott Apa.
- Majd megköszönöm a gézengúz sünöknek, hogy felébresztettek minket. - mondta Anya.

Mire az ölelés véget ért, Regina újra olyan magas lett, mint volt. A Mesefa lakói nagyon elszégyellték magukat, mert rájöttek, hogy nem Reginával volt a baj, nekik kellett volna szeretettel fordulniuk felé. Attól kedve, ha ölelést kért, mindig volt, aki szívesen felkelt miatta, akár hajnali fél hatkor is.